Interjú Cseh Dávid Péterrel

"Színházat szeretnék csinálni, ezért annak minden mozzanatából szeretném kivenni a részem."

Interjú Cseh Dávid Péterrel

       Nagyon hosszú szünet után visszatértem hozzátok, és szeretném a Zsöllye blogot sok új, és érdekes tartalommal megtölteni. Amíg nem volt időm foglalkozni az oldallal, addig se feledkeztem meg róla. Állandóan kattogott az agyam, vajon mi újat tudnék hozni az oldalra. Nagy öröm volt, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam tőletek a színházi előadásokról szóló cikkekkel kapcsolatban, de szerettem volna kicsit felfrissíteni, és kibővíteni a repertoárt.

Ötletként mindig ott motoszkált bennem az is, hogy kezdjek el interjúkat készíteni. Hisz szerettem volna az oldallal még közelebb kerülni a színház világához. Ezenkívül az utóbbi évadokban nagyon sok fiatal tehetségre figyeltem fel, akiket igenis meg kell mutatni a közönség minden rétegének. Így jött a komplex ötlet, hogy vágjak bele egy interjúsorozatba, amiben a színház egy új generációjával beszélgethetek, és ismerhetem meg őket jobban. És hogy miért pont fiatalokkal? Mert ők is azt szeretnék, amit én: figyelmet, hogy megmutassák: "Mi is itt vagyunk!"

Mint azt láthatjátok, nagyrészt a Budapesti Operettszínházra vagyok orientálódva. Így nem is véletlen, hogy első interjúalanyom nem más volt, mint az Operettszínház feltörekvő ifjúja, Cseh Dávid Péter. Nagyon örültem, hogy Dávid elfogadta a meghívásomat. Nem csak azért, mert így teret adott egy új dolognak a blogon, hanem mert egy igazán sokszínű, tehetséges, és emellett kedves fiút ismerhettem meg személyében. Tehát nem is húzom az időt: Fogadjátok nagy szeretettel Cseh Dávid Pétert!

Csenge:Hogyan is kezdődött ez? Már tudtad gyerekkorod óta, hogy ezzel szeretnél foglalkozni, vagy csak később alakult ki? És ha igen, hogyan, mi vagy ki által?

Dávid: Fura gyerek voltam. Inkább a nővérem volt a családban az, aki szeretett szerepelni és verset mondani. Az óvodai ünnepélyeken is csak megmakacsolva magam mondtam el pár mondókat. Más gyerekek kisautót és babát vittek be magukkal az oviba, én rovarhatározó kiskönyvet, vagy enciklopédiákat. 6 évesen tudós szerettem volna lenni, fel akartam találni dolgokat. Mindig volt bennem egyfajta alkotási vágy.

 Kicsi koromtól kezdve találkoztam otthon a zenés darabokkal. A szüleim által megismertem az István, a királyt, a Valahol Európábant, és más, ismert darabokat. Aztán 2007-2008-ban jött a Társulat című műsor, ami egy sokkal tágabb betekintést engedett a musicalek világába, és amivel végleg a műfajba szerettem.

Cs.: Mit szóltak a szülők, barátok az ötlethez, hogy az életedet a színháznak szentelnéd?

D.: Sosem merült fel, hogy visszatartsanak, és ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Többek között a szüleim jóvoltából a falunkban létrejött egy művészeti egyesület, és az évek alatt több musicalt is bemutattunk: az István, a királyt, az Anconai szerelmeseket, a Valahol Európábant, A dzsungel könyvét, vagy éppen az Oroszlánkirályt.

Cs.: Volt, hogy cikiztek téged azzal, hogy egy zenés színházban szeretnél dolgozni?

D.: A gyerekek őszinték, és így a maguk módján kicsit gonoszak. Egy fiús közegben, pláne egy focicsapatban, elkerülhetetlen volt, hogy ne piszkáljanak a musical-mániámmal. Tinédzser fiúként rosszul estek ezek a dolgok, de nem amiatt, mert szégyelltem volna az álmom. Sokkal inkább az bántott, hogy ők nem látják meg a dolog szépségét úgy, ahogyan én.

Cs.: A Pesti Broadway Stúdió az egyik legismertebb stúdió, ahol a fiatalok musical és operett képzésben is részesülhetnek, ahol neked is volt szerencséd tanulni. Mesélnél a stúdióról és hogy mit adott neked? Miért érdemes oda járni?

D.: Mielőtt Pestre jöttem, nagy álmom volt, hogy felvegyenek a Stúdióba, ezért nagyon boldog voltam, amikor teljesült. Több tanáromnak is hálás vagyok a tőlük tanultakért, de hiszem, hogy a legtöbbet a színpadon tanulhat az ember. Óriási szerencsénk volt, hogy már első évtől több darabban is szerepelhettünk – volt, hogy táncoltunk, esetleg ránk bíztak pár mondatot, de sokszor csak díszletet tologattunk, vagy tálcát tartottunk. Ha jól számolom, a stúdiós éveim alatt 5 különféle pincérjelmezem is volt, más-más darabokban. Mégis hálás feladatok voltak ezek, mert egy színpadon állhattunk egy csomó fantasztikus művésszel, akiktől rengeteget tanulhattunk, illetve „lophattunk”, egyszerűen azáltal, hogy figyeltük őket a színpadon. Ma sokuknak játszótársa lehetek, de ez a tanulási folyamat nem állt meg, hiszen még bőven akad mit ellesni a tapasztaltabb kollegáktól.

Cs.: Rendben, az álom megvan, megtanultuk a színházi trükköket, és ott állunk a kapuban: az első nagy szerepnél. Mi volt pályád első fontos szerepe a színházban?

D.: Az első nagyszínpadi szerep, amit megkaptam, Péter volt a Lady Budapestben. Nagyon közel állt a szívemhez, mert előtte egy vizsgaelőadásunkon is volt szerencsém őt alakítani, így a bemutató előtt egy rendhagyóan hosszú próbafolyamat alatt válhattam eggyé a fiatal forradalmárral. Végül úgy alakult, hogy a Rómeó és Júlia Paris hercegeként előbb állhattam színpadra. Boldog voltam, hogy részese lehettem annak a legendának, aminek köszönhetően a generációm nagy része elindult ezen a pályán.

Cs.:Én is a Lady Budapestben láttalak először. Nagyon tetszettél abban a szerepben.  Az alakításod egész lénye kihatott rám, nem véletlen, hogy Péter lett a kedvenc figurám a rockoperából. Ezenkívül megkaptad Parist a Rómeó és Júliában, és te lettél a Notre Dame-i toronyőr. Aztán csak úgy jött a többi kihívás. 2017-ben megkaptad a Marsall-botot, ami nem kis érdem. Hirtelen sok minden megadatott neked.  A tehetség mellett szerinted minek köszönheted, hogy ilyen rövid időn belül ennyi mindent elértél?

D.: Mindig a lehető legtisztább úton próbáltam eljutni oda, ahova lehet. A tehetségemből és a munkámból szerettem volna profitálni, nem a kapcsolataimból. Azt hiszem, ez az egyetlen módja annak, hogy évekkel később az ember őszintén bele tudjon nézni a saját szemébe. A Stúdión kívül külön énektanárhoz is jártam, és járok a mai napig, hogy fejlődjek. Nem szabad beleülni egy sikerbe, sosem lehetünk magunkkal teljesen elégedettek, mert mindig van feljebb.

Cs.: Volt, hogy ezen a rögös úton valamiféle csalódás ért?

D.: A csalódás elkerülhetetlen a mi szakmánkban. Van szerencsém elmondani magamról, hogy a barátaimmal dolgozhatok együtt. Amikor valamelyikünk olyan lehetőséget kap, amire a másik is vágyott, az furcsa helyzetet szül. Örülünk egymás sikerének, de fáj, hogy mi elestünk egy lehetőségtől. Ennek ellenére nem szabad nagyon letörni egy kudarc után, mert az tönkre tudja tenni az ember életét. Nagyon érzékeny vagyok a teljesítményemre, a legnagyobb csalódásom az, ha elégedetlen vagyok önmagammal, de ez általában inkább motivál, mintsem hátráltat.

Cs.: Mondtad, hogy érzékeny vagy arra, ha nem vagy elégedett teljesen a munkáddal. Ezek szerint nagyon maximalista vagy?

D.: Odafigyelek a munkámra, szeretem, ha minden úgy sikerül, ahogy elterveztem, és dühös vagyok, ha elrontok valamit. Sokan maximalizmusnak nevezik a túlbuzgóságukat, és felesleges munkával fárasztják magukat. Én abban hiszek, hogy a munka hasznosságát kell maximalizálni, és csak abba időt fektetni, amibe tényleg érdemes.

Cs.: Beszélgettünk sok-sok szerepről. Van ezek közül, ami  kifejezetten nagy kedvenc? Esetleg álomszerep?

D.: Quasimodo szerepe különleges helyet foglal el a szívemben, hiszen eddig még nem volt hasonló kaliberű szerepem. Egy elképesztő utat járhatok be a darab alatt, ami legalább annyira kimerítő lelkileg, mint fizikailag és hangilag. Minden előadás végén úgy érzem, hogy még egyszer nem tudom megcsinálni. Márpedig meg kell, és hál’ Istennek, hogy meg kell.

Sok álomszerepem van. Nyomon követem a Broadway előadásait, ahol válogatni lehet a jobbnál-jobb szerepálmok közül. Ha ki kellene emelnem egyet, a Dear Evan Hansen című musical főszerepét, Evan Hansen-t mondanám.

Cs.: Előfordult már, hogy "bakiztál" a színpadon?

D.: A zenés színész szakmának áldása és hátulütője, hogy énekelni is kell a színpadon, a kisebb-nagyobb betegségek pedig igencsak le tudják korlátozni a hangunkat. Állandó félelmem, hogy elcsuklik a hangom, de szerencsére ez színpadi darabban még nem történt meg. Voltak már apró szövegtévesztéseim, és előfordult, hogy elfelejtettem egy dal teljes első versszakát, de valahogy mindig meg tudtam eddig oldani. Lekopogom, de olyan bakim még nem volt, amire a nézőknek is keresztbe állt volna a szeme.

Cs.:  Gyerekdarabokban is egyaránt szerepelsz, gondolok itt a Huszárra az Erdei kalamajkából. Mennyivel másabb gyerekeknek játszani, mint felnőtteknek?

D: Nagy szerelmem a gyerekeknek való színjátszás, mert bennük még sok dolog nem alakult ki, ami a felnőtteket visszahúzza. Ők nyugodt szívvel merik hangosan kommentálni az előadást, bátrabban nevetnek és szórakoznak. Egészen más energiákat kapunk tőlük, főleg a Raktárszínházban, ahol az orrunk előtt ülnek.

Cs.: Milyen a kapcsolatod az idősebb színészekkel, hogy viszonyultok egymáshoz?

D.: Számomra nehéz csak úgy odamenni beszélgetni valakihez. Rajongóként érkeztem a színházba, először bemutatkozni is alig mertem a „nagyoknak”. Most, hogy elmondhatom, hogy néhányan nem csak kollegáim, de barátaim is, felfogtam, hogy ők is csak emberek. Ettől függetlenül olyan dolgokat tettek le az asztalra, amik meghatározták az életemet, így a régi varázs nem szűnt meg teljesen.

Cs.: Előfordul, hogy kérdezel, tanácsot kérsz vagy tanácsot adnak?

D.: Persze. A tapasztalt kollegáktól egy-két kedves szó is nagyon sokat jelent. Ők már régóta tudják, milyen végigjárni egy hosszú utat egyetlen este alatt, és ha nekik kicsit is tetszik, amit csinálok, akkor valószínűleg megéri csinálni. Hiszek a pozitív megerősítés fontosságában, ezért én is igyekszem mindig megdicsérni egy játszótársam, ha valami nagyon tetszett tőle.

Cs.: Körülbelül 4 éve vagy  tagja az Operettszínháznak. Egyre ismertebb vagy a nézők között, ezzel gondolom megjelentek az első rajongók is. Gondolkodsz esetleg azon, hogy saját média platformmal rendelkezz, megoszd színházban folyó életed kicsi részét?

D.: Sokan mondják, hogy kellene egy hivatalos oldalt csinálnom. Én ezen még nem igazán gondolkodtam, mert nem hiszem, hogy tudnám kellő aktivitással kezelni, és szerintem nem is tartok olyan szinten, hogy érdemes lenne. Előbb-utóbb, ha igény lesz rá, meg fogom tenni a szükséges lépéseket.

Cs.: Rajongóknál maradva: milyen korosztályból van a legtöbb?

D.: Teljesen vegyes. Nagyon örülök, hogy a fiataloktól és idősebbektől is kapok visszajelzéseket. Ahogy korábban is mondtam, a pozitív visszajelzés nagyon fontos, ezért akárhogyan is fejezi ki egy néző a tetszését, mindig nagyon jól esik. Bár elsősorban a női nem képviselői találnak meg, tévhit, hogy a zenés színház nőknek lett kitalálva. A világon lassan minden jó történetből musicalt írnak, és a zenei skála olyan széles, hogy kizártnak tartom, hogy valaki ne találja meg azt a darabot, ami a kedvére van.

Cs.: A rajongók által elmaradhatatlan az aláírás osztás és a fényképkészítés. Először furcsa volt, amikor odamentek hozzád?

D.: Amikor elsőnek találkoztam a kedvenceimmel, a nevemet is elfelejtettem, úgy meg voltam szeppenve, ezért furcsa volt ezt fordítva megélni. Még nagyon az elején vagyok, szóval én legalább annyira meg vagyok illetődve egy ilyen helyzetben, mint a kedves néző.

Cs.: Kicsit mesélek tapasztalataim alapján a saját generációmról. Azt vettem észre az elmúlt években, hogy az én korosztályom kissé nehezen fogadja be a zenés műfajt, legyen az operett vagy musical. Ennyivel nehezebben emészthetőbb egy zenés darab, mint egy prózai előadás?

D.: Szerintem ez amiatt nehéz, mert egy zenés színházi előadás alapból nem életszerű dolog. Az ember nem kezd dalba csak úgy az utcán. Nem éneklünk duettet az első randin, és a vitákat sem egy akkord zárja le, mint a musicalekben. Sokaknak a musical maga „ciki”, és eleve egyfajta gáttal fordulnak felé. Ezt nem hajlandóak feloldani akkor sem, ha mélyen belül tetszett nekik az előadás. De ismétlem: annyi musical létezik, hogy biztos vagyok benne, hogy mindenki meg tudja találni a neki valót.

Cs.: Mit tudsz azoknak mondani, akik gondolkoznak a színészpályán? Milyen tanácsokat adnál nekik?

D.: A legfőbb tanácsom az, hogy sosem szabad elveszíteni azt a tüzet, amivel elkezdték felépíteni az álmukat. Sosem szabad rutinból megoldani az adott feladatot, meg kell találni benne a kihívást. Késztessen gondolkodásra minden, az internet is tele van kiváló forrásanyagokkal minden szerephez. Továbbá fontosnak tartom, hogy az énképét senki ne csak néhány ember véleménye alapján formálja meg, mert senkinek sem lehet mindig igaza.

Cs.: Azt a kevés szabadidőt, ami rendelkezésedre áll, a próbák és az előadások mellett, mivel töltöd?

D.: A Stúdió befejeztével kicsit több lett a szabadidőm. A barátaimmal heti szinten focizni járok, és nagy videojáték-rajongóként néha bevallhatatlanul sokat játszom a számítógépem előtt. De olykor leülök a zongorám elé, vagy a kezembe veszem az ukulelémet, és csak játszom, vagy próbálok dalokat írni. Nagy szerelmem még ezen felül a műfordítás is. Nem csak zenés színész szeretnék lenni, színházat szeretnék csinálni, ezért annak minden mozzanatából szeretném kivenni a részem.

Cs.: Hogyan kezdődött a szövegfordítás?

D.: Gimnáziumban is írtam szövegeket angol dalokra, de csak akkor kezdtem el komolyan venni, amikor a Stúdióba kerültem. Az énekórákra nekünk kellett dalokat vinni, így szépen lassan végigértem szinte az összes magyar szöveggel rendelkező férfi szólón. Ekkor jött az ötlet, hogy ha már úgyis sok külföldi musicalt hallgatok, írhatnék rájuk szöveget én magam, és lenne mit énekelnem. Kezdetben eszembe sem jutott, hogy másoknak is megmutassam őket, de miután néhányan elolvasták, biztatni kezdtek, hogy érdemes lenne többet foglalkoznom vele. Ma már hála Istennek egyre többen keresnek meg azzal a kérdéssel, hogy egy adott dalra írtam-e már fordítást, vagy írnék-e a kedvükért. Ez nagyon boldoggá tesz, mert számomra ez abszolút szerelemmunka.

Cs.: Kicsit a műfordításnál maradva, mit találsz a legnehezebbnek egy-egy dal fordításánál?

D.: A magyar nyelv gyönyörű, csak „hely kell a szépségének”. A sok rövid szótagot használó angol nyelv mellett a mi kifejezéseinket nehezebb „belepréselni” egy-egy sorba. Kezdetben nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy szinte szóról szóra az angol szöveget fordítsam le. Végül be kellett látnom, hogy nem csak egyszerűbb a dallamra és ritmusra egy önálló, a témát visszaadó magyar verset írni, de olykor – éppen a nyelvünk szépsége miatt – akár túl is lehet szárnyalni az eredeti verziót.

Cs.: Hogyan választod ki a fordítandó szövegeket?

D.: Folyamatosan kutatok az új darabok és dalok után, így ha meghallok valamit, aminek tetszik a szövege, elkezdem fordítani, mert úgy gondolom, egyszer még jól jöhet. Teljes darabokat is fordítottam már, de eddig csak a dalfordításaimat hallhatta a közönség.

Cs.: A dalszövegekre visszatérve még...gondolkoztál azon, hogy esetleg saját dalokat írj?

D.: Nagyon sok vázlatom van otthon, és több dalt be is fejeztem már, de még várok a publikálásukkal. Tervezem, hogy egyszer egy saját dalokból álló albumot készítsek, de ezek távlati tervek. Én szeretném őket meghangszerelni, és ahhoz még nagyon sokat kell tanulnom.

Cs.: Kicsit kutattam az interneten, ahol találtam rólad egy érdekes cikket, miszerint azon kevés emberek közé tartozol, akik 135-ös IQ-val büszkélkedhetnek. Mesélsz kicsit nekem erről?

D.: Néhány éve egy barátom ajánlotta, hogy töltsük ki a Mensa HungarIQa tesztjét. A tesztem sikeres lett, a legmagasabb kategóriába kerültem, a 135 pont felettibe. A barátaim sokat piszkáltak ezzel (nevet), megszaporodtak köztünk az olyan idézetek, mint a „Te okos vagy, oldd meg!” és hasonlók. Néha azt gondolom, jobb lett volna az egészet titokban tartani, de büszke vagyok rá, mert alapvetően csak kíváncsiságból töltöttem ki a tesztet.

Cs.: Segít ez neked a színházban?

D.: A színházban valószínűleg hasznosabb az érzelmi intelligencia, de persze olykor hasznát veszem, igen. A szövegtanulásban nem segít igazán, mert tartalmat tanulok könnyen, pontos szöveget nem. Őszintén szólva, semmilyen behozhatatlan előnyt nem élvezek a színházban másokkal szemben.

Cs.: Augusztusban vár még rád egy nagy feladat, Szegeden bemutatásra kerül az Apáca show című musical, amiben te is szerepelsz mint TJ, a bandatag. Mesélsz kicsit a darabról?

D.: Már akkor nagyon szerettem a darabot, amikor még szó sem volt arról, hogy itthon bemutatják. A zeneszerző, Alan Menken – aki többek között a Notre Dame-i toronyőr zenéjét is jegyzi – egy igazi zseni. Az Apáca Show tele van jobbnál jobb zenékkel, poénokkal, és egy remek csapat dolgozik a darabon. Bízom benne, hogy nagy siker lesz!

Cs.: Először tehát Szegeden a szabadtéri színpadon kerül megrendezésre az előadás, szeptemberben pedig beköltözik a pesti kőszínházba is. Mi a különbség "színpad" és "színpad" között?

D.: Szegeden a nézők jóval messzebb ülnek tőlünk, máshogy érezzük az energiákat, mint a kőszínházban. Egy hatalmas színpadon játszunk, rengeteg nézőnek, kevésbé látják az arcunkat, mindent fel kell nagyítani egy kicsit. Én magam jobban szeretek minél bensőségesebb, kisebb helyen játszani, de a Szegedi Szabadtéri színpadán állni leírhatatlan élmény.

Cs.:  Nyári programjaidhoz sorolható még, hogy júniusban a Mindhalálig Musical Gála keretein belül sok kollégáddal együtt részt vettetek az idei POSZT-on is. Először jártál itt, vagy részt vettél akár fellépőként, akár nézőként?

D.: A gimnáziumi éveimet Pécsett töltöttem, úgyhogy nagyjából tisztában voltam a találkozó programjaival minden évben. Fellépőként ez volt az első alkalom, hogy részt vehettem rajta. Jól esett kicsit visszatérni. Közel lakom Pécshez, így sok otthoni ismerősöm tudott eljönni megnézni a gálát, így a hazai pálya előnyét is élvezhettem.

Sajnáltam, hogy Szegeden nem volt szükség rám Quasimodo-ként, de bízom benne, hogy a karrierem során lesz még hasonló alkalmam. Még van időm, türelmes vagyok.

Dáviddal az Operettszínház következő évadában az Amerikai komédiában, a Rebeccában és az Apáca Show-ban találkozhattok.

Gratulálok a sikereidhez, és sok sikert a jövő évadra, kívánom, hogy teljesüljenek a vágyaid! Köszönöm az interjút!

Az interjú helyszínét a Komédiás Kávéház biztosította. ( A fotók a szerző kizárólagos tulajdonát képezik. Engedély nélküli másolásuk, bármilyen módon való felhasználásuk, vagy sajtótermék általi megosztásuk a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet.) + forrás: operett.hu

 2018.07.13.                                                                                                  Kányi Csenge Emese